Busy doin’ nothing

“Elnézést,

szükségem van egy kis segítségre.
Kell nekem

1 ember, aki áll és szemmel tartja a tájakat, hogy meg ne szökjenek
1 ember, aki rámutat a dobozra és zsákra
1 ember, aki befogott szemmel áll a fehér kép előtt
1 ember, aki beáll a betontömb alá, és fújja, mint egy madártollat, hogy le ne essen
1 ember, aki beáll és idehoz néha egy kis levegőt, hogy el ne fogyjon
1 ember, aki támasztja az oszlopot, hogy ki ne döntse a kép súlya
2 ember, akik integetnek, az ajtóból 

 (a doboz és a zsák)
Egyszer múlt szombaton felébredtem egy pillanatra hajnalban, és a félálom teljességében egy percre kívülről láttam magam. Láttam, hogy mindez, az ágyam, a takaróm, a nyitott erkélyajtóm, a fél pohár bor az éjjeli szekrényemen, a saját testem, a mellettem pihenő másik test, mindez, amit borzalmasan leegyszerűsítően boldogságnak is nevezhetnénk, nem több a Golf-áramlatban önfeledten úszkáló használt fogselyem táncánál. Nem megéreztem, nem is beláttam: az emberi jelentéseken túli evidencia erejével járt át ez a tény. Nem jelentettem többet, mint a habszivacs alattam, a nejlonszatyrok a konyhaszekrényben, vagy a kartondobozok az asztalom mélyén – az egyetemi jegyzeteimmel. Egy voltam velük. Közülük. És akkor arra gondoltam, ha most eltűnnék, ebből a boldogságból, ami épp átjár, valamennyi biztosan itt maradna belőle, a szatyrokban, dobozokban. Bennük valahol.

(a címmel kép)
Egyszer, olyan 5 éves lehettem, megkérdeztem az anyámat, látta-e már az Istent.
Azt felelte igen, a szeme sarkából. De azt nem mondta el, hogy nézett ki.

(a tájak)
Egyszer egy szálloda 8. emeletéről néztem végig egy naplementét. A szobámban minden új volt, minden tiszta, minden hi-tech. Azt kellett konstatálnom, hogy én vagyok közel s távol a legócskább, legkoszosabb, legelhasználtabb tárgy. Akkor leültem a panorámaablak mellé, mert már nem akartam semmit. És ekkor jött a naplemente. Az ég fekete volt a felhőktől, a horizonton egy laposabb hegyvonulat látszott. És a kettő között, egy egészen vékony sávban, ott történt meg minden. Ott ragyogott, perzselt, tűnt el, zuhant, ott volt hihetetlen és megismételhetetlen és banális, univerzális, közhelyes, elhasznált, pazar, abban a vékony csíkban. Pislogni sem mertem, tudtam, hogy legföljebb percekig fog tartani az egész. Mint egy átlagos sírás. Amikor vége lett, azzal álltam fel a fotelből, hogy ha holnap el kéne mennem innen, már úgy indulhatnék, hogy tudom, nem kell üres kézzel mennem.

(a képhelyek)
Egyszer meghalt a nagyanyám. A lakását nem sokkal később a rokonság teljesen kipakolta. Mielőtt eladtuk volna, egy éjszaka felmentem még egyszer körülnézni, valamelyest részegen. Üres volt a kisszoba, üres volt a műterem, üres volt a nagyszoba, üres a sötétkamra. Csak az előszobában lógott még mindig ugyanott a tükör, ahol hatvan éven át. És előtte, az üres polcon egyetlen dolog: egy szikszalaggal megjavított, koszos távkapcsoló.

(a kép és az oszlop)
Egyszer majd azt állítod, hogy ez itt egy kéz. És ha ezt az állításod bizonyítani is tudod, onnantól minden mást elhiszünk neked.

(a betonfelhő)
Egyszer az öreg szerzetes, aki hosszú életét néma meditációval és fáradhatatlan vándorlással töltötte, felült betegágyán és a körülötte ülő tanítványok nagy meglepetésére megszólalt: egész életemben azt a helyet kerestem, ahol nincs senki. Jártam hegycsúcsokon, szakadékokban, arany vetésben és árnyas ligetben. Felperzselt falvakban és hajnali városokban. Sivatagokon át. Hómezőkön. Tavak mélyén. Óceánok partján. Azt az egyetlen helyet kerestem végig, ahol nincs senki. De bárhová mentem is, végül én magam, én mindenütt ott voltam.